Én magam is sokáig csak vártam a csodát, de nem tettem érte semmit.
Mígnem fájt már annyira az élet, hogy cselekedni kezdtem. Több évnyi békétlenség után megélni a békét, valóban csoda.
Éveket áldoztam arra, hogy megismerjem magam, ki vagyok én a rétegek alatt, a mélyben, aki a sebek, a fájdalmak, az elvárások, a bélyegek és minősítések előtt voltam. Visszamentem az alapokig, hogy ránézzek mindazon sebekre, amiket az évek hegesítettek, de nem gyógyítottak be: az érzéseivel magára hagyott gyermek, a segélykiáltásból lázadó kamasz, a csalódott, összetört szívű fiatal felnőtt nő. A munka nem áll meg. Időről-időre jeleznek és simogatom őket a magam szeretetnyelvén, hogy nőként, anyaként és társként is minőségi életet élhessek.
Nemcsak a fájdalmakat kellett csontig hatolóan átélnem, de ugyanígy integrálnom kellett, milyen is az, amikor szeretve vagyok és törődnek velem. Merthogy ettől is féltem, ezt is hárítottam, amíg nem tudtam befogadni. Nem volt bizalom. (Ön)bizalom-hiány. Ami pedig hiány, azt nem ismered.
A szeretet nem bánt - évekig mantráztam mielőtt kitartó munkával beépült volna. Ma már nem csak mondom, érzem és élem is.
És most itt vagyok, hogy mindebben téged is támogassalak, és visszavezesselek a szabad, intuitív és zabolátlan lényhez, akinek valójában születtél!
Mert a Te életed, a Te döntésed!